Ilyen, amikor a világ szétesik – Egy szerelem három éjszakája a Pesti Színházban

„Olyan darabot kerestem, amelynek révén fiatal emberek szemén keresztül lehet megmutatni, milyen az, amikor a világ szétesőben van” – indokolta ifj. Vidnyánszky Attila, miért A szerelem három éjszakáját gondolta színpadra állítani a Pesti Színházban. Bár Hubay Miklós, Vas István és Ránki György 1961-ben bemutatott zenés előadása, amely egyben a magyar musicaljátszás kezdőpontja is, első blikkre – és a saját bevallása szerint sem – illeszkedik igazán az eddigi rendezései sorába, annál „emberesebb kihívás volt” színpadra tenni.

A Radnóti Miklós sorsa és egy Apollinaire-vers (Búcsú) ihlette történetéből, amelyben a második világháború árnyékában összekapaszkodó fiatal szerelmespár fokozatosan elboruló idilljét a katonai behívó töri össze örökre, persze minden korban levonható a tanulság:

A nagy kérdés, hogyan lehet mindezt ma is érvényesen megfogalmazni úgy, hogy az egyszerre legyen méltó a sokszor sok színházban játszott korábbi feldolgozásokhoz, illetve nagy sikerű filmes adaptációkhoz, és szóljon azokhoz a mostani, főleg fiatalabb generációkhoz is, akik természetes állapotként élik meg a biztonságot és a relatív jólétet – még a covidjárvány és a szomszédunkban dúló háború okozta hullámzóan nyomasztó fenyegetettségérzet ellenére is. 

Az utóbbi megteremtette közös érzelmi alap azonban kevés volna ahhoz, hogy egy ilyen típusú, fogalmazzunk így, régimódi színmű a 2020-as években is jól működjön. Ifj. Vidnyánszky Attila azonban, különösen a második felvonásban, megugorja a majdnem lehetetlent: olyan módon porolja le a sztorit és a dalbetéteket, hogy közben abszolút nem sérül a mondanivaló. Sőt, a minimál díszlet és jelzésszerű jelmezek révén kiszélesedik a tér és az idő:

Egyszerre megható és elborzasztó a színpadról sugárzó emberi törékenység és kiszolgáltatottság, amitől – üzeni talán nekünk a beregszászi születésű és az ukrán behívótól joggal tartó ifj. Vidnyánszky –, nem véd meg minket semmilyen civilizáció.

Miközben szó sincs arról, hogy a néző itt két és fél órán keresztül folyamatosan feszengene és nyomasztódna. A humornak, mint a túlélés hagyományos eszközének nagyon is fontos szerepe van, ami ráadásul elég széles skálán mozog az apró gegektől a korábbi rendezésekre való önreflexív utalásokon át (Ifjú barbárok, Kinek az ég alatt már senkije sincsen) a már-már kabarészerű jelenetekig (Planta tea). Gáspár (Rudolf Péter a december közepi bemutatón zseniális beugróként), Menyhért (Hegedűs D. Géza) és Boldizsár (Lukács Sándor) viccein szintúgy jót nevetünk, miközben minden, a halált, a pusztulást egyre valóságosabbá tevő feltűnésük teker is egy jó nagyot a lelkünkön.

Szívvel teli csapatjáték (Vígszínház/Dömölky Dániel)

A három nagy, vagy ahogyan Rudolf Péter a közönség derültségére spontán odaveti magáról szólva, kis öreg erős és természetes színpadi jelenlétét nem kell magyarázni. És bőven állják a sarat a többiek is: a néhol hajmeresztő tornamutatványok közepette éneklő Nagy-Kálózy Eszter remekel, ahogyan az álmodozó költő szerepében Ertl Zsombor és a szerelmét, Júliát alakító Varga-Járó Sára érzékeny-bohém kettősére sem lehet panasz. Hirtling Istvánnal, Orosz Ákossal, Gyöngyösi Zoltánnal, Horváth Szabolccsal, Zoltán Áronnal és Csapó Attilával (az ő karakterének erőltetettségéből mondjuk volna mit faragni) kiegészülve

amelynek fiatalos lendülete halvány reményt kínál az egyelőre nem túl reménykeltő jövőre nézve.

(Hubay Miklós – Ránki György – Vas István: Egy szerelem három éjszakája, Pesti Színház, bemutató: december 17.)

Nyitókép: Az előadás plakátja (Vígszínház)